Dátum: 2003. február 26., 11:20
Feladó: Tepliczky István --
Tárgy: Oracsbitu 2002 - XIV.
Oracsbitu 2002 - XIV.
A Pongrác-tetőn át a pityókalaborig - július 25-e
Lassan a búcsúhangulat kezdett úrrálenni a csapaton, tekerési kedvünket
gyaloglásira cseréltük, s a szokásos délidő a Gyilkos-tó körül sétálva
talált bennünket. A tó hihetelen sáros vízű lett az elmúlt napok
felhőszakadásai nyomán. Románul a hely neve "vörös tó", utalva a
környező erdei talajra, ami a tó medrét is alkotja, magyar elnevezése
azonban sokkal találóbb! Keletkezése jól bizonyítja, hogy a
"földtörténet" egy élő történet - ezernyolcszázvalahányban egy nagy
földrengés nyomán hatalmas földomlás keletkezett, gyakorlati egy hegy
fele leomlott jó másfél km hosszan. Ez eltorlaszolta az itt csörgedező
Békás-patak medrét, így keletkezett a tekintélyes méretű Gyilkos-tó,
amelynek medrében az elöntött erdő fái szép lassan elkorhadtak, víz
alatti részük azonban konverzálódott, s a mai napig áll szerte a
vízben, mint megannyi cölöp.
Terveztük, hogy "felszaladunk" a közeli hegyoromra - ezt végül csak a
fiatalos Virág és Marci ejtette meg. Helyette "öregesen" beültünk helyi
specialitást, "mitcset" ebédelni, persze némi barna sörrel elegyítve.
Azután lassan elközelgett a biciklis indulás ideje, át az 1250 m magas
Pongrác-tetőn. Hogy ne legyen hiányérzetünk, el is kezdett rendesen
esni az eső - csak azt nem értettük, miből. De eddigre az ilyen
"érhetetlenségekhez" már jól hozzászoktunk. Az esőkabát ugyebár
kifejezetten alkalmas az esőben való hegytekerésre, hiszen a
nedvességet jól visszatartja - kívül is, belül is! Eképp "bőrig
izzadva" néztük a szép panorámát a hágón, ahol elállt az eső, s a
gurulásban megszáradhattunk. Útközben többen is bevásároltuk az út
mellett árusított hegyi vadmézzel - a mai napig nagy becsben
nyelegetem.
Utolsó vendéglátónkkal, Molnár Zolival és kedvesével, Csillával
Gyergyószentmiklós főterén találkoztunk. Egy gyors esti városnézés
következett az alkonyatban, amelynek sötétségét nem is elsősorban a
lebukó Nap, sokkal inkább a nyugati eget sunyin magáévá tevő éjfekete
záporfelhőzet setétítette be. Érdekes volt a látvány, ugyanis szellő
látszólag nem fújt, esni (ekkor még) nem akart, a felhőzet csak állt,
ácsorgott. Tartott mindez a városszemle végéig. Amint elindultunk a
szomszéd falu, Gyergyószárhegy felé, a város határánál elkezdett esni,
majd zuhogni, ömleni, szakadni - lehet-e még fokozni? No én itt adtam
fel a küzdelmet a modern technika közreműködésével: telefonáltam a házi
"hullaszállító" kocsiért, azaz a benzinkúthoz rendeltem Emesét, s
szégyenszemre egy utolsó 4-5 km-t száraz kocsiban "tekertem le". Súlyos
sportszerűtlenségemért mostanáig lelkiismeretfurdalás terhel, de lelkem
épen maradása akkor megkívánta ezt az árulást! A történetnek annyi
haszna vala, hogy menet közben megleltük a bőrig ázott Virágot, aki
elszakadván a csapattól kétségbeesetten várta a falu szélén az
útbaigazítást valaki jótevőtől.
Hát öntevékenyen nem is lett volna könnyű. A falu közepén egy nagy
mezőgazdasági udvarféleségre kellett bekanyarodnunk, mint kiderült,
ez egy - nem teljesen szabatosan fogalmazva - "pityókakutató telep",
amelynek Molnár Zoli a vezetője. A szobákban tágas helyre leltünk,
meleg víz és még villanyfűtés (radiátor) is segítette a mérhetetlenül
szarráázott csapat hitének és életkedvének visszatérését. Nem kevésbé
az utolsó vacsoránk is, amely nagy közösségi szertartássá vált a tágas
konyhában, állófogadás gyanánt. Hargitai sör és skót whisky
társaságában végre csillagászati témákról is beszélgethettünk egyetlen
igazán ilyen beállítottságú vendéglátónkkal.
(folyt. köv.)
(A biciklitúra képanyaga napról napra követhető a Magyar Csillagászati
Egyesület - http://www.mcse.hu - oldaláról elérhető linken.)