Dátum: 2006. április 6., 9:45
Feladó: Mizser Attila --
Tárgy: Az égbolt_csodái
David H. Levy: Az égbolt csodái. Trio 2000 produkció, 288 o., 6900 Ft
Gyönyörű ez a Szingapúrban nyomtatott könyv! Szépen szerkesztett, nagyon
jól illusztrált, korszerű szemléletű munka, melyben a személyes
tapasztalatszerzésre, az észlelőmunka megszerettetésére helyezi a
hangsúlyt a szerző. Az Égbolt csodái nem szokványos csillagászati
képeskönyv, bár árát tekintve inkább a díszes albumok kategóriájába
tartozik.
David Levy hazájában, az USA-ban igazi sztár, és ezt a „sztárságot"
elsősorban észlelési eredményeivel alapozta meg, mint üstökösfelfedező.
Vizuális módszerrel, igazi amatőrként kutatva 8 üstököst fedezett fel,
további 14-et pedig a Shoemaker házaspárral közösen, a Mt. Palomar 46
cm-es Schmidt-távcsövével. Legnevezetesebb üstököse a Shoemaker–Levy
9 volt, amely 1994 júliusában a Jupiterbe csapódott.
Rövid tudománytörténeti bevezetést követően a csillagok és galaxisok
világát mutatja be a szerző – az amatőrök kedvelt célpontjainak
(szupernóvák, változócsillagok, kettőscsillagok, halmazok, galaxisok stb.)
külön-külön alfejezetet szentel. A megfigyelési módszereké a harmadik
fejezet, melyben még olyan egzotikus témákról is olvashatunk, mint a
fényszennyezés. A következő, kissé hosszú alfejezetcím pedig önmagáért
beszél: Az amatőrök hozzájárulása a csillagászat eredményeihez.
Műkedvelőkkel, eredményeik ismertetésével több helyen is találkozhatunk:
többek között Peter Collins, David Malin (aki nem professzionális
csillagász!), Leslie Peltier és Percival Lowell tevékenységéről
olvashatunk.
Levy gyakorlott amatőr – nem tudni miért, de olvasóit túlságosan is
gondoskodóan ismerteti meg a csillagos éggel. Huszonnégy áttekintő térkép
igazítja el hónapról hónapra a változó égbolton a jámbor olvasót. Ezeket a
térképeket is Wil Tirion készítette, de kissé bonyolultra sikerültek,
hiszen a cél az volt, hogy bármely földrajzi szélességen lehessen őket
használni. (Részünkről maradunk az 1936-os Wodetzky-féle
csillagtérképnél...) A könyv legnagyobb részét a csillagkép-ismertetők
töltik ki. A konstellációk általában egy-egy oldalt kapnak, a térképeket
természetesen Tirion rajzolta – jól használhatók. A kísérőszöveg
külön kiemeli a szabad szemmel, a binokulárral és a távcsővel látható
érdekességeket (még ikonnal is jelölik ezeket az „eszközöket":
szemecske, pici binokli és apró teleszkóp igazítja el az olvasókat),
fényesség szerint osztályozza a csillagképeket – mindent megtesz az
égbolt megismertetéséért.
Megismertük a csillagos eget, jöjjön a Naprendszer! A Hold és a bolygók
bemutatása következik, legfontosabb paramétereikkel, és az elmaradhatatlan
megfigyelési tanácsokkal. Tanulságos dolgokat ír Levy az üstökösökről és
megfigyelésükről – rokonszenves, hogy sikeres üstökösfelfedezőként
mennyire háttérbe húzódik: William Bradfield és Carolyn Shoemaker
tevékenységét mutatja be.
A kötetet az Univerzum kutatásáról szóló nyúlfarknyi fejezet zárja (Az
Univerzum kezdete és vége, Az űr kutatása, Élet a Világegyetemben).
Sajnos, az űrkutatás zanzásított összefoglalójából kimaradt Jurij Gagarin,
csak Lajka kutyát említi a szerző a szovjet „űrhajósok" közül...
Jó ezt a könyvet kézbe venni, lapozgatni, bizonyára sokak számára jelenti
az első lépést a csillagok világa felé ez a gyakorlatias szemléletű munka.
Az eredeti kiadás szövege minden bizonnyal szakszerű – ez azonban
már nem mondható el a magyar fordításról.
A csillagkép-ismertetőknél nálunk teljesen szokatlan dolgot látunk, a
latin csillagképnevek fonetikus átírását. A magyar anyanyelvű olvasó
számára azonban nem jelent megoldhatatlan problémát a latin nevek
kiejtése. A kiemelt égi látnivalók fordításaiban gyakori a félreértés. A
Tarantula-köddel (NGC 2070) minduntalan Tarantella-ködként találkozunk,
annak ellenére, hogy a térképen is Tarantula Nebula szerepel. Ez gyakori
tévesztés – a köd azonban a tenyérnyire növő tarantula óriáspókról
kapta a nevét, nem pedig a Szicíliában divatos tarantella nevű táncról. Az
NGC 3242 nem a Jupiter-köd Szelleme, hanem a Jupiter szelleme. A
Stephan-kvintett sem István Kvintettje – a galaxiscsoportot Edouard
Stephan fedezte fel 1877-ben, innen ered máig használatos elnevezése. A
porroprizma: Porro-prizma (Ignatio Porro optikus után).
Olvasóink számára nem újdonság, hogy magyar nyelven is léteznek
csillagászati szakkifejezések, nem szükséges mindenáron újakat kitalálni.
Sajnos a fordító nem ismeri kellő mélységig ezt a nyelvet. A sziderális
keringési idő magyarul sziderikus, az ismétlődő nóvák: visszatérő nóvák, a
galaxisok helyi csoportja: lokális csoport; nyílt halmaz, változó csillag,
kettős csillag – nyílthalmaz, változócsillag, kettőscsillag. A
kettőscsillagoknak nem alkotóik, hanem komponenseik vannak. A Bok-féle
gömböket mifelénk (is) Bok-globulákként ismerik. És így tovább, és így
tovább...
A szövegen gyakran átsüt az amerikai „lazaság", a fogalmakat
helyenként túlságosan is leegyszerűsíti a szerző – de a könyvnek
amúgy sem az elméleti fejtegetések jelentik legfőbb értékét.
„Felfedezése óta a csillagászok azzal vesződnek, hogy megpróbálják
leírni, a galaxis [ti. a mi Galaxisunk – Mzs] hogyan nézhet ki
kívülről." Megtudhatjuk, hogy Hubble nevét egy róla elnevezett
„törvényszerűség" őrzi. A lazaság egy helyütt sértésbe fordul: John
Goodricke, a változócsillagászat egyik úttörője így lesz „süketnéma
kamasz". Ha már változócsillagokról van szó: az R CrB
fényességváltozásának hátteréről az égvilágon semmit nem tudunk meg,
azonkívül, hogy ezek a csillagok „fordított nóvák". Az olvasó
képzeljen el egy fordított nóvakitörést? Az R CrB egyre több anyagot gyűjt
össze, majd „lerobban"?...
Ezt a szép könyvet bizony sokkal alaposabban is átnézhette volna a lektor,
akinek neve – a hazai gyakorlattól eltérően – a címlapon is
szerepel. Egyik szemünk sír, a másik...
Mzs
Megjelent a Meteor 2005/9. számában.