Dátum: Thu, 24 Mar 2011 03:38:26 +0100
Feladó: Hódi Gyula
Tárgy: Re: A Média
Elsősorban hadd jelentsem ki, hogy valószínűleg én írtam félreérthetően, ha szerintem túlzott érzékenységgel lehetett reagálni néhány szavamra.
Én nem állítottam, hogy a Galileo Webcast és az MCSE között bármiféle kapcsolat is lenne, ugyanis erről tényleg nem tudok semmit, és egyébként sem foglalkoztat. Azt sem állítottam, hogy a Galileo Webcast tevékenységében kivetni valót látok. Én CSAK arra tettem megjegyzést, akkor, amikor még nem láttam, mert nem töltődött le hozzám, Tóth Emese levelét, hogy rögtön Hege jogos és átérzett lamentálása után a "Valóban három Nap sütött volna az égbolton?" cím kissé olyan... olyan kozmás ízű, nem az igazi. Így, hogy a két dolog egymás mögé került, szembeötlővé vált.
Ez az álkérdés egyébként nem halálos vétek, csak az én ízlésem szerint már a bulvármédia íze rémlik fel benne. De hozzá kell tennem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az iskolázatlan - ami sajnos ma már nem azt jelenti, hogy nem járt iskolába, csak azt, hogy kissé fölöslegesen - nagyközönség tompa érdeklődésének ráirányítása egy légköroptikai jelenség bármilyen rövid és emészthető magyarázására elszomorító módon szükségessé teheti az ilyen kínos cikornyákat.
Ha valakit a megjegyzésem "média-crescendo" zárása ingerelt, akkor pardon, ez bújt elő belőlem, de látszik, hogy a normális és az okádásig ismert közötti átmenet nem lépcsőzetes, ezért bárki, a Galileo Webcast hirdetményének megírója is észrevétlenül csúszhat egy definiálhatatlan határon, amely ez esetben az ÉN egyéni ízlésem szerint egy cseppnyit meg lett sértve.
Látszik, hogy Tóth Emese diszkrét méltatlankodása felgyülemlett érzelmeket engedett szabadon. A "Média" már sokszor kihúzta a gyufát nálunk, és ezeknek az emléke láthatólag nem múlt el. És most, amikor a média nevében valaki a túlzott általánosításra és a túl rossz általános véleményre figyelmeztet bennünket, a felgyűlt bosszúság egypáratokból már ki is tört. Átérzem. :-) A Média, egyszerűsítsünk így, tulajdonképpen mindenféle területen el szokta követni a maga hibáit, pontatlanságait. Azok, akiknek az ún. humán műveltsége az enyémnél jelentősebb, szintén folyamatosan regisztrálhatják a téves kijelentéseket. Mondhatjuk, hogy azért van ez így, mert az újságíró is ember. Ő sem érthet mindenhez. Ez a kijelentés majdnem jó védekezés lehetne, csak azt tegyük hozzá, hogy az újságíró annyival tér el a többi embertől, hogy ő megszerezte a lehetőségét annak, hogy a többi ember ismereteit és gondolatait formálja. Ez a kiemelt lehetőség elméletileg kiemelt felelősséget is magával hozna. De nem hoz. Mert újságírónak, és ennek a megfigyelhetőségén tényleg fölösleges vitatkoznunk, szemlátomást elmehet bárki, akinek elég jó a beszélőkéje. De még az is, akinek nem. Hogy ez hogy lett így, nem tudom, de a "mértékadó" sajtó fogalma mintha értelmezhetetlenné kezdene válni. Piac van, harc, olvasók érdeklődéséért való versengés, a tájékoztatás már kicsit másodrendűvé vált az egészben. Nos, ez az az összkép, amit mi, akik ezen összebúsultunk kicsit, sok éves tapasztalatok már szétválaszthatatlan emlékmorzsái alapján látunk. Általánosítás, de ezért hibáztassák a többieket azok, akik saját véleményük szerint igazságtalanul részesülnek a többieknek kijáró szidásból.
Emese azt írta magáról, hogy "egy médiában dolgozó, aki próbál mindig alapos lenni". Nos, eredetileg én nem akartam volna ezt mondani, de mégis megjegyzem: ne próbáljon alapos lenni. Legyen alapos. Pont.
Hogy ez azért nehéz, mert szoros a határidő, a főnök már dühöng, egyszerre háromfelé kell figyelni és így tovább? Hát, bizony, nem könnyű jól dolgozni, túl sok az akadály. De az az ember, akinek minden megjelent szava SOKKAL nagyobb hatást gyakorol az olvasói ismereteire, mint az iskolák, ne legyen ennyire büszke csak arra, hogy ő próbál alapos lenni. Nem okoz ugyan egy ember életében akkora sérelmet, ha valami szamárságot ír, mint ha a sebész pár centit téved, bár ő is tényleg próbált alapos lenni, viszont egy butaság százezer emberben ragadhat meg egyszerre, és nem engedhetjük meg, hogy ennek a jelentőségét semmibe vegyük. Elismerem, hogy azon már végképp nem múlik a világ sorsa, hogy valaki azt hiszi-e, hogy három nap volt az égen. Ez tulajdonképpen mindegy. De mégis, valahogy az az érzésem, hogy általában a butaságot, a tompa agyúságot, a primitív gondolkodást és viselkedést (!) érleli minden hanyag információ. És az az érzet, hogy ennyire hanyagok lehetünk, nem számít.
A médiával az a mi bajunk, és ezt úgy értem, hogy mi, akiknek nem okoz lelki döccenőt Kepler III. törvénye vagy egy másodfokú egyenletrendszer, szóval mi azt látjuk, hogy a természettudományok, de azok között is a leginkább a csillagászat és a fizika terén aránytalanul alacsonyra ereszkedett az a mérce, amelynek elérését a média magára nézve kötelezőnek tekinti a híradásai pontosságában. Ma nem szokás, sőt, nem divat a nevezett tudományok terén ismerősnek lenni. A minimális mértékig sem mindig. Ez bennünk sértettséget és haragot ébreszt, és ehhez nekünk meg is van a jogunk, mert mi erőfeszítéseket tettünk és teszünk ezeken a területeken az ismereteink megszerzéséért, és közülünk nagyon sokan erőlködnek azon, hogy ebből valamennyit másoknak is átadhassunk. Látszólag indokolatlanul, hiszen mondtam, a legtöbb embernek élete végéig mindegy lesz, hogy mi is az a napfogyatkozás, de mégis, egy teljes tudományt, amelyet még annak lealázói, az asztrológia tudorai is több ezer éves múltúnak vesznek, egy teljes tudományt vesz semmibe a körülöttünk levő embertömeg. Sőt, még azok is, akik ehhez a tömeghez szólnak! És írnak olyan ökörségeket, hogy a bicska kinyílik a zsebben! És nyilván az illető utána elégedetten hátradől, és kicsit elmosolyodik azoknak a lelki egyszerűségén, akiknek a fejébe épp az előbb csöppentett egy kis valódi Tudást. Ez sértő, ingerlő. Ez van.
Aki nem ilyen, annak nem szükséges ezt külön kijelentenie. Őt senki sem támadta. Aki névről ismer valakit, aki a médiában tudományos jellegű, a szakavatatlanokhoz szóló információkat terjeszt, arról megvan a saját egyéni véleménye. Én is ismerek neveket, akiknek a megszólalását a médiában örömmel látom. Általánosságban szólva pedig nem bántunk személyesen senkit. És sajnáljuk azt, aki ugyanúgy a nyaka közé kapta a széthintett bosszankodásunkat, mint azok, akik rá is szolgálnak. Nap mint nap. Újságíró van ilyen is, meg olyan is, valóban, de a csekély szavahihető kisebbség sajnos rossz társaságba keveredett, arról pedig nem a bírálók tehetnek. Ha kiáll, harcol, élni próbál a lehetőségeivel, hogy a saját becsületét is tisztázza, akkor emlékezni fogunk rá, és talán külön kitérünk rá egy-egy általánosító bírálat függelékében.
Kézenfekvő a kérdés, amit most is feltettetek néhányan: miért nem néz utána? Ez pont ugyanaz a helyzet, mint a rossz helyesírás. Bárki követhet el helyesírási hibákat, most az egyszerű elütéseket nem is veszem ide, és közülük sokan lehetnek olyanok, akik utánanéznének annak, amit végül elrontanak. Utánanéznének, csak éppen nem tudják, hogy szükség is lenne rá. Ha az illető nem érez bizonytalanságot magában egy szó leírásakor, akkor miért is nézne utána, hogy jól írta-e le? Ezt a bizonytalanságot jókor érezni pedig egyáltalán nem könnyű, a magam tapasztalatai alapján ezt állíthatom. Én körülményesebb - és lassabb - vagyok sokaknál, mert ha leírok ezt-azt, több dolognak gondolok vagy nézek utána, mint talán sokan mások. De ha erre semmiképpen nem érnék rá, mert a főnök a fejemre üt, akkor nyilván megnőne a magabiztosságom, mert muszáj neki, különben sosem végzek. Ez lehet az ok. Így aztán ha egy médiamunkás átveszi az angol nyelvű - miért, van ma még más is? - hírből, hogy 1800 mérföld, akkor nem néz utána, hogy ez nagyjából stimmel-e. Részben azért, mert nincs rá ideje. És mert nem érzi úgy, hogy itt valami bizonytalanságra lenne oka.
És itt van a kutya elásva. Hogy ilyenben sem bizonytalan. Ha egy kicsit is járatos lenne ebben a dologban, rögtön megakadna a szeme, hogy ácsi, ennek a duplájával is repültek már kísérleti gépek a légkörben. De talán nem is tudja felidézni magában azt a bűvös 8 km/s sebességértéket, ami mi valószínűleg már gyerekkorunkban megjegyeztünk, és nem biztos, hogy rutinból eszébe jut, hogy ezt 3600-zal kell szorozni, és az máris több, mint 1800. Ez az elemi képesség kevesekben alakult ki ezen a téren, mert viszonylag kevesen foglalkoztak ezekkel a dolgokkal az iskolában kellő érdeklődéssel. De aki nem járatos ilyen alapdolgokban, az ne írjon cikket erről. Most hagyjuk, hogy ez az 1800 lehetett csupán elírás, nyilván értitek, és értik azok is, akik most a túloldalon lettek durcásak, hogy mit akarok mondani. Ha valaki olyanról ír, aminek a témájában nem elég járatos, az ne próbáljon alapos lenni, mert az csak annyit jelent, hogy ha megszólal benne a bizonytalanság, akkor utánanéz. Az legyen alapos, és ellenőrizze az alapjait annak, amit leír - vagy ne írja le. Nem biztos, hogy ezt neki csinálnia kell. Ha pedig mégis, akkor nyelje le, ha megkapja érte az általánosító letolást.
Nem tudom, hogy működik a média. Nem tudom, hogy lenne-e idő a témákban jártasakkal elolvastatni a kitenni tervezett híreket, azokat, amelyeknek a témájában az írója nem tekintheti magát járatosnak. Ha nincs rá idő, akkor ott vagyunk, ahol kezdtük, a média általában hanyag, tudatlan, nemtörődöm, és ennek a termékét dönti rá azokra, akik még hisznek nekik. Ha viszont volna rá idő, és ma az internet birtokában ez már igazán nem igényelne futkosást, akkor keressenek embereket, akik hajlandóak rendszeresen hozzátenni a maguk korrekcióit és javaslatait. Alaposságnak én ezeket nevezem.
Én nagyon szeretném látni, hogy a helyzet javul, hogy a természettudományos ismeretek becsülete visszatér. Ha majd látom, megéneklem azokat, akik tettek érte, ígérem. De előbb hadd lássam.
HGy