Dátum: 1998. november 11., 18:13
Feladó:
Tárgy: Oracsbitu '98 elmenybeszamolo - 2/8. resz
Az 1998-as Oracsbitu igaz története (2/8. rész)
Július 5-e vasárnap - határátkelés, síkság majd svájcias dimbekdombok
Reggel pálinkás ébresztő, hatalmas zabáláshegyek, hálás böffenések :-),
degeszretömött hassal történő biciklireülés. (Közbevetőleg: jelen beszámoló
szubjektív szemszögből készül természetesen, az élmények globális érvényéért
felelősséget nem vállalhatok, de valamiképpen tartalmazza az objektív
valóságot... :-) Csenger megtekintésével kezdődik a program, ami számomra azért
élmény, mert valamikor a 90-es évek elején már jártunk egyszer itt az oracsbitu
keretében. Azóta különösen a központ fejlődött nagyon látványosan, jópár
épület épült illetve újult fel Makovecz és tanítványai tervei szerint.
Valamennyiünknek nagyon tetszett szerintem. Azután utolsó telefonálgatások és
búcsúzkodás, majd irány a határ, Csengersima!
A határátgurulás rendkívül sima, vigyorgó határőrök, vámosok - rögtön utána
pedig kunyeráló koldusgyerekek, úgyhogy repülőstart! A határátkelőnél rögtön
egy falu kezdődik, utolsó házai a határon állnak, úgyhogy a határt és az
átkelőt hatalmas vaskerítés zárja el. Érdekes lehet itt élni... Szatmárnémeti
10 km-nyire fekszik, félúton jött szembe velünk feleségem, Emese, és alig
négyéves Csilla lányukkal egyetemben kocsival - megunván a várakozást a város
megbeszélt pontján. Jó, tényleg késtünk egy-két órácskát, de így legalább
találkoztunk! ;-) A túra során ez az autó tölti majd be a cucc és a "hulla"
szállító szerepét.
Szatmárnémeti impozáns kis város, főleg ami a főterét illeti. A szélén
igen ocsmány lakótelepek, a közepén viszont egy fantasztikus kis oázis, egy
park tele zölddel, fával és virággal, szőkőkúttal. Nagy zabálást csaptunk,
pedig még a reggeli hatása nem múlt el... :-), főzőcskéztünk, Béla felolvasta
az útikönyvből, mit is kellett volna látnunk, majd elkezdtük keresni a
városból számunkra kivezető utat. Közben kitévedtünk a Szamos partjára, és
oda-vissza bicikliztünk egyet a folyó két oldalán, hídtól hídig. Hát mit
mondjak: Szatmárnémeti pont úgy nem tudja kihasználni hangulatilag a folyóparti
fekvésből fakadó előnyét, mint például Szolnok!... Van viszont a "hipermodern"
lakótelepi résznek egy óriási lebetonozott központja, tere, ami valami irreális
módon üres volt, szöges ellentétben a már emlegetett város közepi parkkal.
Ráérzésre megtaláltuk a megfelelő kivezető utat (tábla persze sehol...),
hátszélben szelni kezdtük kelet felé a kilométereket. Elhagyva a várost Emese
is utolért bennünket a kocsival, kicsit kalandosabb módon találva rá az útra
(ráérzés hiányában... :-). Annyit viszont kiderített, az út későbbi része (a
térkép terminológiájával élve: "egyéb út, földút") a sok eső miatt némileg
járhatatlan, így morgolódva vissza kellett fordulnunk. Szerencsére - sokat
"emlegett" útrövidítési érzékem nyomán - találtunk egy átkötő földutat,
amelyen néhány nyelvharapás árán megspóroltunk pár kilométert. Az alternatív
út kiváló minőségű főút volt, viszont ezen zajlott a határvidék teljes
forgalma. Hátszél meg sebesség ide vagy oda, nem kellett sok, hogy tüdőnk és
agyunk megteljen a román benzin adalékanyagának kiváló szagával...
Az út lassan sunyi emelkedőbe ment át, majd lefordultunk a főútról, és nagy
dombok felé vettük az irányt. Az Erdély-térkép kicsiny tavacskát jelöl a
nagyjából síkvidéken, ehhez képest igencsak meglepődtünk a párszáz méter
magas dombok láttán! (Térképolvasás: hja, ha egy énekesmadár levelezőn végzi a
zenekonzervatóriumot... :-) Ekkora már délután 6-7 óra felé járt (román
időben), és a hűs időben meglehetősen nagy felhők kezdtek hirtelen gyülekezni.
Az út egy picit felment egy domb oldalába, amitől néhányan máris leszálltak a
biciklikről. :-) A tetőn egy picit megpihegtünk, de hirtelen meghallottuk,
hogy pár tíz méterre tőlünk az erdőben ömlik az eső. Nosza, hipergyors
gurulás! - nem is ért minket utol a zápor. A lejtő alján egy hatalmas
völgyzáró gátnál találtuk magunkat, mögötte egy festői tó - teljesen svájci
hangulat ugrott be, többünknek is, egybehangzóan! A tó kerülete úgy 20 km-nyi
lehetett, körbe impozáns dombokkal, párafelhőkkel. Sok időnk nem volt a
gyönyörködésre, 10 percen belül felhőszakadás kezdődött, egy kocsma adott
menedéket, amelyre Tibor talált rá rutinosan.
Alkonyodott, amire tovább tudtunk indulni, körben megkerülve a tavat, átkeltünk
az őt tápláló Túron, és földutakon folytatva megérkeztünk Kőszegremetére,
ahol a kultúrház elfogadható kinézetű nagytermében szálltunk meg. A kis magyar
falu református lelkésze, Tukacs József és családja fogadott bennünket.
Szerencse, hogy nem kellett sátoroznunk, az éjszaka többször is jól hallhatóan
zuhogott az eső. A nagyteremben a szúnyogok száma közepesen tűrhető volt.