Dátum: 1998. november 20., 22:33
Feladó:
Tárgy: Oracsbitu '98 (7/8.) - ...mint a patkanyok a sullyedo hajor...
Az 1998-as Oracsbitu igaz története (7/8. rész)
Július 9-e, csütörtök - ...mint a patkányok a süllyedő hajóról! :-)
Hehehe, azért e vidékről elmenekülni sem olyan egyszerű, mint gondolná az
emberfia. Máramarosszigetről vasút csupán délkelet felé, a Kárpátokba vezet,
ami épp az ellenkező irány. A vad Tisza völgye ukrán területre kanyarodik,
vízum hiányában számunkra nem járható út. Egyetlen megoldás ismét átkelni a
Gutin folytatásán, a Hután, ezúttal egy alacsonyabb, "csak" 5-600 m-es hágón,
Avasfelsőfalu felé. Szerencsére jól el voltunk látva román és magyar vasúti
menetrenddel, így számos variációt találtak ki a többiek a hazautazás
megeszközlésére. Végül kinéztek egy ígéretes déli vonatot, amely
Avasfelsőfaluból Szatmárnémetibe döcögött - gyakorlatilag az egyetlen
lehetőséget, amin poggyászkocsi van. (Errefelé még nem olyan liberálisak a
biciklis vonatozási lehetőségek, mint nálunk...) A vonat elérése jó korai
kelést és erőltetett tekerést kívánt. Sanyi ezt nem merte vállalni,
tekintettel öregedő izületeire, így megegyeztünk, őt én viszem át a hegyen,
"hullaként".
Reggel minden gördülékenyen zajlott, mire felébredtem, a csapat már messze
tekert. Sanyi cuccait felpakoltuk, családomat hátrahagytam, mondván, másfél-két
óra múlva ittvagyok. (Hát hat óra lett belőle...) Szép nyugis tempóban
haladtuk, sokszor megálltunk, bámultuk az áradó sáros Tiszát és a beletorkolló
mellékvíztömegeket, később - Técső környékén - pedig a hatalmas elöntött
területeket! Szaploncán is autóztunk, megállni nem akartunk, pedig meg lehetett
volna nézni az ortodox vidám temetőt, ahol a sírköveken az elhunyt életének
vidám pillanatait szimbolizáló képsorok és versikék olvashatók (sajnos persze
románul) - Emeséék az előző nap kocsival megjárták. Közel 40 km után, a hegyi
szakasz lábánál értük utol a többieket, akik vidámaknak tűntek. Elmondták
viszont, hogy a jeges szembeszél nem volt egy matyóhímzés. Na nem baj, most
egy kis fűtés következik nekik!
Felkaptattunk a Hutára, le a túloldalt, és a vonat indulása előtt alig egy
órával érkeztünk meg Avasfelsőfaluba. Hosszú, a lakótelepekkel szokásos és
kötelező módon elbarmolt város, központjában meglepően nagy nyüzsgéssel.
A vasútállomást viszont szinte lehetetlen meglelni. A sín balra lent, a
völgy alján húzódott, próbáltuk eltalálni azt az utcát, amelyik odavezet.
Kérdezősködhettünk is volna - már amilyen eredménnyel... :-) -, de a cél az
volt, hogy biciklis szemmel a legoptimálisabb megoldást találjuk meg a többiek
számára. Az úgymond "nagyállomás" kint a fenében, az ipartelepen részeként, sok
kilométerre feküdt, tudtuk, hogy van egy kisállomás bent a városban. Véletlen
szerencsével leltük meg a kis koszos megállót, a peront pár lefektett talpfa
(talpbeton) alkotta - az egész úgy nézett ki, mint egy épp megszüntetés előtt
álló szárnyvonal. (Lélekben már vártuk az utolsó szerelvényt, amely felszedi,
nagy gurigába feltekeri a vasúti sínt, talpfástul.)
No, hát Sanyit kiraktam, elbúcsúztunk, én pedig elindultam visszafelé, nézni,
hogy haladnak a többiek. Hosszú kilométereken nem jöttek szembe, el is kezdtem
aggódni, vajon hogy fogják elérni. Elértem az "elméleti elérhetőség" határát,
és csupán azon túl találkoztam - mindössze hármukkal. "Mi történt?" "Hát volt
egy láncszakadás... Azonkívül pedig Poszti elhagyta az övtáskáját, benne minden
iratával, most teker vissza fel a hágóra! Mondta, hogy ne várjuk..." Üldözőbe
véve utolértem őt, és felpakoltam az autóra cuccostul a hegymenet meggyorsítása
érdekében. Mielőtt a tisztelt olvasó lerágná mind a húsz körmét, elárulom,
hogy egy elhagyatott helyen történt az esemény, ahol hősünk a nagyobbik
nekikészülést igénylő szükségét végezte - így meg is találta a cuccot
érintetlenül.
De az izgalmak még nem értek véget! Várva Posztira, pakolgattam egy kicsit az
autóban, és!... Megleltem egy degeszre tömött pénztárcát. (Ami nem okvetlenül a
gazdagság jele Romániában, lévén egy a legkisebb címletű, 500 lejes papírpénz
effektív értéke alig több 12 forintnál.) Mivel emlékezetem szerint Sanyi
számolgatta a pénzét, szentül meg voltam győződve róla, csak az övé lehet,
véletlenül lecsúszott az ülés mellé! Jézusom, láttam lelki szemeim előtt Sanyi
orcáját, amit feltuszkolja cuccait a vonatra, vidám képpel várja a kalauzt
(jegyváltás adott esetben a vonaton), keresi pénztárcáját, majd egyre lejjebb
hervad a vigyor a képén!!!... Valahogy utol kell érnem őt. Talán leszállítják a
következő állomáson? Vagy megegyezik a kalauzzal (cserébe valami
csecsebecséért)? Minden lehetséges, mindegy, valahogy el kell indulnom
visszafelé (ill. előre), meglelni őt. A helyzetből Poszti húzta a hasznot,
hiszen vittem tovább, utolérni a többieket.
Avasfelsőfaluba visszaérve megláttuk a sarkon egy kocsma előtt a többieket,
meg sem álltunk, tudtuk, innen úgysem jutnak egyhamar messze. :-) Jó érzékkel
kigurultunk a macskakövön a vasúti megállóhoz, ahol... hehehe, ott ácsorgott
komótosan Sanyi! Hatásvadász módon megpróbálom előadni neki a történetet, de
nyugodt és kimért marad. A vigyor az én arcomról hervad le, a megtalált
pénztárca a bárányhimlő miatt permanens "hullaként" Emesével autózó Gyuláé
(aki most persze Máramarosszigeten maradt), a trehány mindenségit! Na nem baj,
legalább ilyen módon sikerült egybeterelnem a társaságot, ami korántsem baj a
kinti viszonyok közepette. Ja és a lényeg: hihihi, az adott vonat NEM
közelekedik, megszüntették, a menetrendet átszerkesztették. A legközelebbi
délután lesz, időben úgy, hogy érdemesebb elindulni, és letekerni a
Szatmárnémetiig hátralévő mintegy 50 km-t.