Datum:
Felado: [ ]
Targy: Csillagászati_vitatéma
CSILLAGÁSZATI VITATÉMA
keletkezési fogalmakról és új elméletről
A csillagászattudomány jelenleg a legcsodálatosabb eredményekkel kápráztat
el bennünket, mely minden elismerést megérdemel. Van azonban egy sajnálatos
árnyoldala is, mely a keletkezés magyarázatát nyújtja, minden realitást
nélkülözve. Erről szól az alábbi dolgozat.
A keletkezésről
A modernkori keresések nem tudnak mit kezdeni a soha meg nem fejthető
talánnyal, hogy a Világegyetem miképpen keletkezett. A kezdet keresésében
semmivel sem jutottak előbbre azzal, hogy ma egy, szinte végtelennek
mondható, parányból indulnak ki. A sokféle lefutott elmélet támogatói sorra
háttérbe szorultak, ugyanígy a kb. 30 évvel ezelőtti – nagy előrelépésnek
számító – elmélet is, mely szerint az őskáoszt izzó tűzgömbként fogadta el
a tudományos világ. Utána 10 év sem telt el, és egy merészebb elmélet
látott napvilágot, mely szerint az őskáosz fekete lyuk volt. Ez ugyan
kevésbé volt fényes elmélet, de gyökeret vert, és próbálkozások történtek
az ősanyag minimalizálásának irányába, egészen addig, míg kimondták, hogy
az nem volt nagyobb egy pingpong-labdánál, esetleg néhány dm átmérőjű
gömbnél. A nagy kérdés ezzel sem oldódott meg. Jelenleg azt vallja a
tudomány, hogy az ősanyag léte első 10-43 másodpercében csupán 10-33 cm
átmérőjű volt, sűrűsége pedig 1094 g/cm3, melynek felrobbanása után 10-33
mp alatt felfúvódott a Világegyetem. Eszerint az őskáosz 25 nagyságrenddel
volt kisebb, mint egyetlen atom?
Megszületett tehát A MINDENT MAGÁBA FOGLALÓ SEMMI elmélete.
Lezárható-e ma ez az elmélet? Semmi esetre sem. Legyen bár ezer elgondolás,
egy sem tudja kizárni a teremtés gondolatát. Ez a tény arra kell, hogy
intse a kutatókat, hogy ne magyarázzák a megmagyarázhatatlant, még a
hittudomány nyelvén sem, mert meglehet, hogy csupán az érzékszerveink által
létrehozott tudatunkban létezik a Világ, fizikailag csakúgy, mint maga az
anyag. Az elemi részecskék sem a hasadásból keletkeznek, hanem az
energia-felvételből, mely végtelen sok részecskét kelthet.
Különös, hogy az ok-okozatba fogódzkodó tudomány megnyugszik abban, hogy a
semmiből, nem létező indítékból, nem letéző térben, az időtlenségből
előugorjon a teljes anyagmennyiség, hogy megszülje a Világmindenséget,
magába rejtve minden természeti törvényt, az élet indítékát és a
transzcendencia végtelen elemeit. (Az ősanyag előállására természetesen nem
alkalmazható a határozatlansági elmélet.)
A felfúvódásról
A felfúvódás kiegészítő elméletként kapcsolódik az őskáosz-parányhoz, hogy
azonnal, szinte a jelenlegi teljes térről lehessen gondolkodni, a mintegy
17x109 év eseményei felett. Ez az esemény – mint állítják – ugyancsak
hallatlan röpke idő alatt játszódott le, csupán 10-33mp-re volt szükség.
Azt azonban az elmélet nem árulja el, hogy mekkorára fúvódott fel a
Világegyetem. Ha ezt a csillagászat megmondaná, akkor ki lehetne számítani
a tágulás sebességének ismeretében, hogy most mekkora. Ezt azonban csak
becsülni szokás, óriási eltérésekkel. Ha mondjuk 6x109 fényév sugarú gömbig
nőtt ez a sebességinflálódás, akkor 2x1048-szor haladta meg a fény
határsebességet. Aki ezzel egyetért, annak arra kell gondolnia, hogy az
irdatlan sebességű felfúvódás gyakorlatilag soha le nem lassulhat, de az
elmélet szerint megállt, és azóta a kitöltött tér folyamatosan tágul.
Vajon mibe ütköztek a végtelen sebességűnek mondható tömegek? Minek
következtében váltott át “csigatempóra", hogy azután átadja magát a
határsebesség törvényének?
Mint tudjuk, a fénysebesség esetében a tömeg végtelenné nő. (A
sebességnövelés energiájával tömeget növelünk.) Vajon nem kellett volna – e
sok végtelen tömegnek létrejönnie a sebesség inflálódása következtében?
Miképpen lehetett volna sok végtelen tömeg az őskáosz véges tömegéből?
Egyébként pedig ezeknek a végtelen tömegeknek a létrejöttük pillanatában
azonnal fel kellett volna robbanniuk, vagyis ki sem alakulhatott volna a
Világegyetem, hanem csupán örök tűzijáték végtelen folyamata állt volna
elő.
A keletkezés és felfúvódás elméletének keményen ellentmond a Világegyetem
tömeg-energia egyenértékűsége. A kiinduló össztömeg és energia egyenlő
kellene, hogy legyen a Világegyetem össztömegével és energiájával. Ezt
azonban még becsülni sem lehet, így az őskáoszra vonatkoztatott elméletek
nem egyebek fiktív feltételezéseknél.
A tágulásról
A táguló Világegyetem elméletének nagyon sok ellentmondása van, bár a
mérések szinte kézzelfoghatóan igazolni látszanak.
Elöljáróban le kell szögezni, hogy mivel a Világegyetem egészéről nem
alkothatunk valós képet, az eddig megismert kozmikus környezetünk véges
részleteinek tulajdonsága nem terjeszthető ki a Világmindenségre, és főleg
nem vezethetők vissza a keletkezésig. Az úgynevezett luftballon-modell,
mely annak szemléltetésére van hivatva, hogy a tér minden pontja, minden
irányba egyenletesen tágul – egyáltalán nem a valóságot tükrözi. Ha ugyanis
volt ősrobbanás, akkor az expanzió gömbszimmetrikusan hatott, egy pontból
kiindulva. Ennél fogva léteznie kell a bennünket szállító galaxisunkkal
ellentétes irányú távolodásnak is, és nem mérhetnénk (megközelítőleg sem)
tőlünk minden irányban egyenlő értékeket, ahogy azt a Hubble-effektus
alapján értelmezik, mely azt a középkori nézetet sugallja, hogy mi vagyunk
a világ közepén. Mivel azonban nem vagyunk középen, a távolodások valóságos
sebességét sem mérhetjük, hanem csak az irányunkba eső komponenseiket.
Ezekből az következik, hogy nagyon kis részét ismertük meg eddig a
világkörnyezetünknek, mert nem észleltünk tőlünk ellentétes irányú
távolodásokat, sem szélső csillagokat. Ha pedig ilyet nem találtunk, ez
minimum azt jelenti, hogy legalább nyolcszor akkora Világegyetemmel van
dolgunk, mint eddig hittük.
Más tényező is ugyanerre az eredményre vezet, tudniillik a Doppler-effektus
értelmezésével mért távolodási sebesség valamely objektumra néha a
fénysebességet megközelítő értéket ad, mondjuk 240,000km/mp-et, a
távolságra pedig 16x109 fényévet. Természetesen a fénykibocsátás ugyanennyi
idővel ezelőtt történt, és tekintve, hogy az objektum 80%-os
fénysebességgel távolodik, ma már további, kb. 13x109 fényévvel távolabb
van tőlünk, így mondhatjuk, hogy mintegy 30x109 fényév sugarú objektumról
van tudomásunk.
Egyébként nincs elfogadható magyarázata annak, hogy a nagyobb tömegek
nagyobb indítósebességet kaphattak volna.
Lejárt már az ideje a Hubble-állandó hirdetésének is, melyet léte óta
módosítgatni kellett, és ma már 50 és 120 között szóródik, de ha mondjuk
15x109 fényévre akarnánk alkalmazni, akkor még 20 sem lehetne az értéke. Mi
hát ebben az állandó?
A térről
A térnek az anyaghoz kapcsolása önkényes értelmezés és csupán azt a célt
szolgálja, hogy a végtelenség fogalmát kizárja.
Ha az őskáosz valóban a nem létező térből állt elő és létrehozta a maga
10-33 cm átmérőjű teret, majd felfúvódott és azóta tágul, akkor ez ideig
miért nem lett ritkább? (Ha szabad ezt a bizarr állítást alkalmaznom.) Mi
tágul, ha semmiféle részecskével nem bír? Ha pedig úgy van, ahogy a
tudomány ma állítja, akkor ugyanezen az alapon létrejöhetett számtalan más
ősrobbanás is, tőlünk nagyon távol, és mindegyik létrehozhatta a maga zárt
világegyetemet, – amiképpen, mint mondják, zárt a mienk. Ezen az alapon
okkal feltételezhető, hogy a mi Metagalaktikánk egy végtelen “lyukas sajt"
egyik ürege.
Ezzel a felfokozással azt kívánom érzékeltetni, hogy a tér végtelen, és a
sokféle görbületű és dimenziójú elképzelések csupán matematikai kellékek az
elméletekhez.
E gondolat arra figyelmeztet bennünket, hogy talán nem is a tér görbe,
hanem csak a homogén – és talán euklideszi térben – a gravitációs mezők,
maga a tér pedig magasabb rendű eleme az Univerzumnak, mint az anyag.
Okkal feltételezhető az is, – ha ugyan tényleg volt ősrobbanás –, hogy
mégiscsak zárt a Világegyetem, és egyszer ismét összeroskad.
Kérdezem: vajon összeroskad vele a tér is? (Mivel semmiféle kölcsönhatása
nincs az anyaggal.) A válasz nyilván “nem". Ha pedig van összeroskadás,
akkor lehetett már sok expanzió is a múltban – de akkor mi értelme van a
térelméleteknek?
Új elmélet ajánlása
A csillagászati közlésekből ismeretes, de kétségbe vonható nagy távolságok
és sebességek értelmezésére teszek javaslatot, melynek alapja az a
feltételezésem, hogy az elektromágneses hullámok nem tartják meg millió és
milliárd évek alatti útjuk során a frekvenciájuk állandóságát, hanem abból
veszítenek, és így a Doppler – effektuson felüli vöröseltolódást mutatnak.
Ennek bizonyítékát főleg abban látom, hogy pl. egy csaknem fekete lyukká
vált objektumból kilépő fénysugár nagy gravitációs vöröseltolódást szenved,
a csillagászat pedig ezt úgy ítéli meg, hogy igen nagy az objektum
távolsága és sebessége.
Véleményem szerint az elektromágneses hullámok is egy elhalási folyamatban
szűnnek meg, melynek velejárója a frekvencialassulás. Én azt gondolom, maga
az a tény, hogy e hullámok kvantumos szerkezetűek, még nem bizonyíték arra,
hogy a frekvenciájuk örökké változatlanok maradhatnának, annál is inkább,
mert egyrészt ezeket útjuk során sok erős gravitációs és intersztelláris
részecske akadályozza, – másrészt pedig még semmi változatlant nem talált a
tudomány.
Amennyiben ez az állításom helytálló, akkor újra kell értelmezni a tágulás
elméletét, a keletkezési elméleteket és magát a teret is.
A Doppler-elv szerinti méréseket tehát óvatosan kell kezelni, mert nem
tudható, hogy hol van az a határ, ameddig megbízható eredményt nyújt.
Meggyőződés nélkül bár, de biztosnak tekintem, hogy nagy távolságokra csak
korrekcióval alkalmazható a Doppler-elv.
Bizonyosnak tekintem, hogy az elektromágneses hullámok frekvenciája a
távolsággal arányosan csökken, mely csak igen nagy távolságok esetében
érzékelhető.
Szerintem a nagyobb energiájú hullámok később halnak el, tehát kisebb
vöröseltolódást szenvednek, mint a gyengébbek. Javaslom ennek
megvizsgálását olyan nagy távolságú objektumok esetében, melyek széles
spektrumban sugároznak.
Ha a lehető legkisebb és legnagyobb energiájú hullámokkal végzett,
kellőszámú mérés ezt az elgondolást alátámasztja, akkor bizonyossá válik a
frekvencialassulás ténye.
Kelt.: 1997. május hó
Balogh Károly
Zalaegerszeg
Becsali út 44.
8900 – HUNGARY