Dátum: 2004. július 9., 11:56
Feladó: Keszthelyi Sándor --
Tárgy: A Venusz-atvonulas Pecsrol (szubjektiven)
A Vénusz belépője Pécsett
Az időpontot pontosan tudtuk. Hiszen már 1882-ben is tudták.
Legközelebb majd csak: 2004. június 8-án lesz. Ám, mindig
olyan távolinak tűnt. Még nekünk is. Mint, ami mindig várható,
de sohasem elérhető. Majd a jövőben. Talán. 2004. június 8-
án. Papíros íze volt ennek a dátumnak. Majd a 21-dik
században lesz ez: valamikor. Túl az évtizedeken, túl az
évezredfordulón, túl az üveghegyeken, túl az Óperenciás
tengeren, mint a mesékben. Majd egyszer lesz. Majd egyszer
valakikkel megtörténhet. Persze majd másokkal, az
utódainkkal. Azokkal, akik abban a távoli 2004-es évben élnek.
Ők, majd látni is fogják. Talán. Ha megélik.
Komolyabb lett a dolog, amikor novemberben kézbe vehettük
a csillagászati évkönyvet. A 2004-est. Ott volt a naptárában és
a táblázataiban a június 8-dika is. De még akkor is távol volt: a
jövőben. Idén tavasszal is. Hiszen az esti égen még ott
ragyogott a Vénusz. Aztán eljött a május hó is, a hírverés
nagyobb lett, a Vacsoracsillag meg tényleg a Nap felé
húzódott. Kezdtük visszaszámlálni a napokat. Furcsa volt.
Már június lett. Nem lehetett ám felhőtlen az örömünk. Akkor
jött be, előbbre csúszva, a Medárd-napi monszun ideje. Az
meg általában 40 napos. Borult, esős, felhős, vigasztalhatatlan
időjárás. Hideg, kellemetlen, állandóan felhős napok
következtek. Be kellett fűteni esténként, néha nappal is. A
Napot sem láttuk június 6-ig. Látnivaló volt a rideg valóság:
erről a jelenségről most szépen le fogunk maradni. Minden ott,
a felhőzet felett zajlik majd le: de semmit sem láthatunk!
Lezajlik az, de nélkülünk. Borult lesz egész nap, borult lesz az
egész országban, borult lesz az egész kontinensen!
Nem is baj! Hiszen annyi minden érdekeset, szépet, különöset,
rendkívül ritkát, pompásat láttunk mi már itt. Nézzük csak az
elmúlt 10 évet: 1994. nyarán a szétdarabolódott üstökös
Jupiterbe csapódásait. 1996-ban a fényes Hyakutake-
üstököst. 1997-ben a még fényesebb Hale-Bopp-üstököst.
1998-2002. novemberjeiben a Leonida-meteorraj erős
hullásait. 1999-ben a hazai teljes napfogyatkozás egész
folyamatát. 2003. májusában a Merkúr-átvonulást, a teljes
holdfogyatkozást, és a sarló alakú napfogyatkozás-keltét.
2003. novemberében az országos nagy sarki fényt. Igazán
nagy élményeket kaptunk az égtől már eddig is. Nem jár már
nekünk az, hogy még a 122 év óta elsőként látszó Vénusz-
átvonulást is megnézhessük. Sok lenne. Nem lenne
igazságos. Ne is lássuk! Nem is kell.
Bár, jó lenne! Ha csak egy kicsit, ha csak a felhőrésekben, ha
csak pillanatokra is, ha csak halványan is: megpillanthatnánk a
Napot és, rajta a Vénusz fekete pöttyét. Az is elég lenne.
Csakhát: egy hete borult van, a napfényt egy pillanatra sem
látni. Azért a kocsi tartályát teletankoljuk, az útlevelet
előkészítjük. Tervezzük a menekülési útvonalat. De érdemes-
e? Hová a csodába meneküljünk? Álljunk inkább meg! Itt
helyben, a vártán. Aztán talán látunk valamit. Vagy nem.
És máris itt van június 7-e, hétfő este. Elővesszük a régi
napfogyatkozás-néző szemüvegeket. Minden binokulárra kis
kupakokat és napszűrő-fóliát ragasztunk. A távcsöveket
összerakjuk, beállítjuk a meridiánsíkba, minden segédeszközt,
szűrőt odateszünk, okulárokat megtisztítjuk, mindenbe új és
tartós elemet teszünk, a DCF 77 órákat újraindítjuk. Papír,
írószer, fényképezőgép. Mindez persze csak pótcselekvés: ha
jön az időjárási front, és betakar mindent, akkor ez kevés.
Igen, az esernyőt: azt biztosan vinni kell!
Az ébresztőórát felhúzzuk. Korán kelünk, így korán kellene
lefeküdnünk.
Nehéz elaludni. Nincs nyugodt éjszakánk. Közben már június
8-adika lesz, de még csak hajnali 2 óra. Ez már elvileg az a
nap! Kedd. Micsoda? Az ég csillagos? Teljesen felhőtlen, igen
tiszta, csendes és enyhe. De nem szabad bizakodni, nem tart
ki reggelig, megjön a nagy felhőfront. Lassan telnek az órák,
de az ég még mindig jó. Süt be az ablakon a negyedhold, de
mégis kellemes a csillagos ég. Nem, most nem szabad
elővenni a távcsöveket. Ilyen tiszta hajnalon változókat (vagy
inkább mélyegeket) jó nézni. De ezen a hajnalon nem! 2004.
június 8-án nem. Ma csak egyetlenegy csillagászati jelenség
észlelendő. Csak egy! Vagy egy sem.
Csörög a vekker! 5 óra van. 2004. június 8-a hajnala. Az ég
még mindig felhőtlen, a rádió szerint az egész országban az.
Ez a legrosszabbra utal: most jön meg a felhőzet, és betakar
mindent! Nem érdekes, mennünk kell! Mint a halálraítélt, élete
utolsó hajnalán. Még egyszer utoljára: elindul, de tudja: ennek
jó vége már nem lehet. Újabb pótcselekvések: fürdés,
borotválkozás, tiszta és elegáns ruha. Számít ez? Hátha
éppen ezen múlik. Hátha mégis megpillantjuk.
Reggel 6 óra. Indulás! Süt a Nap a bárányfelhők között.
Bepakolunk a kocsiba, indulás a csillagvizsgálóba. Ezekben
az órákban, éppen ezekben a percekben vajon hány csillagász
nyitja ki csillagdáját? Hány amatőrcsillagász helyezi el
műszereit? Hányan nézik meg naptárukat, újságjukat, hallják a
rádiót, nézik a televíziós hírműsorokat? Ma lesz az, ami 122
év óta nem volt sehol sem a földkerekségen!
Felérünk a csillagvizsgálóba. Szinte utolsónak érkeztünk: az
udvart, a teraszokat betelepítették amatőrcsillagász
ismerőseink, most rakosgatják távcsöveiket, kábeleiket,
szűrőiket, keresik a Napot. Vagy 10 amatőrtársunk van ott 10-
15 távcsővel. Már csaknem 7 óra.
Egy 150/2250 mm-es Zeiss Meniscas mögé kerülök. Napszűrő
fel. A Nap belekerül a látómezőbe. Óragép elindul. Az 56 x
nagyítás kicsi lesz, bár belefér a Nap. A 90 x túl nagy, igaz
biztosan és jobban látom ezzel vizuálisan, de a napkorong
harmada van csak benne. A zenitprizma miatt találgatom,
vajon hol lesz a belépés? Óragép leállítva: aha arra van
nyugat. Szemben a kelet. De merre a déli irány? Más
távcsövekbe nézve, a kicsi napfoltok alakzatait memorizálva
próbálom tippelni a helyet. Ahol talán, esetleg, majd, egyszer,
a távoli jövőben, majd 2004. június 8-án reggel, ha jó idő
lenne: megláthatnám esetleg a Vénuszt, legalább egy
pillanatra.
De hiszen az ég szinte teljesen felhőtlen és kék, és a Nap
olyan tisztán és makulátlanul süt. Talán mégis meglátjuk?
Remeg a kezem, remeg a szemem, csak a napperemet
nézem. Fogalmam sincs hol jön az a valami. Nézem, nézem,
de semmit sem látok. A napperem alig hullámzik, éles,
csakhogy üresen világít. És már 7 óra 20 perc van! Semmi!
Mellettem ordítanak fel előbb: „Látom! Ott a Vénusz! Top!
Most! Jön! Beharapás!” És akkor látom én is meg: lejjebb mint
sejtettem, biztosan pár másodperccel lemaradhattam, de most
már én is látom: jön be egy fekete dudor a napperembe! Erős,
határozott, koromfekete, és egyre nő. Önkívületbe kerülök.
Érzem, hogy valami olyant látok, amit még eddig soha sem, és
amit valószínűleg többé soha sem. Jön befelé a Napra a
Vénusz! Ahogy ismerem magam: valószínűleg én is ordítok
valamiket, mindenfélét, fogalmam sincs miket! Nejem az írnok.
Méri a bekiabálások időit, jegyzetel. Néha őt is az okulárhoz
engedem. Van rá idő.
Fekete, nagyon nagy, határozott, éles peremű korong nyomul,
egyáltalán nincs a légkörének nyoma. Valaki azt kiálltja:
„Gyerekek, ez nem is a Vénusz, ennek nincs légköre!” És
nagyon nagy az átmérője, és egyre nagyobb! Még annál is
nagyobb, mint amennyire legszebb álmainkban gondoltunk.
Látjuk a Vénuszt! Ezektől a percektől már nem igaz az a
sokszor leírt mondat, hogy "Nincs élő ember, aki látta volna a
Vénuszt a Nap előtt!" Már van. Itt is, máshol is, sokezer, talán
sokmillió ember Európa, Afrika és Ázsia lakosai közül. Mi is!
Nemcsak Hell Miksa, Sajnovics János, Konkoly Miklós,
Gothard Jenő, Cook kapitány, és a többiek. Most már: mi is!
Telnek a percek. Mérjük a Vénusz-benyomulás 50 %-os idejét.
Ahogy a feketeség még jobban a Nap elé megy (olyan 60 %-
os fázisnál) megpillantható lesz a kívül lévő, még a Nap elé
nem került bolygókorong is. Mint a hamuszürke fény a Holdon,
úgy egészül ki teljes koronggá a Vénusz itt. Főleg a felső és
az alsó ív nyúlik ki, képez csaknem teljes körívet, mutatja
térhatásúan a (félig benn, félig kinn) lebegő korongot. Aztán
még beljebb megy: közeledik a napperem és az óriási Vénusz-
kör látszólagos kontaktusa. Ez könnyen és jól mérhetően. Már
beljebb van: de nem szakad el teljesen a Vénusz a Naptól,
még összeér vele kicsit. Most jönne a hírhedt „Fekete Csepp
Jelenség”? Ám, nem. Ez nem sötét, hanem csak halvány,
szürke, maszatos mező marad közben. Nem zavaró ez a
„Szürke Csepp”, jól elkülöníthető a Vénusz fekete körétől és a
a Nap fénylő peremének a szélétől. Majd a kettő között kiépül
egy fényhíd: a Vénusz végleg leszakad, és megkezdi
háborítatlan vonulását a fényes korongon.
Most veszünk levegőt. Most látom, hogy remegek, most látom
kik vannak körülöttem. Mintha minden tisztább, hangosabb,
vibrálóbb, másabb lenne. Megéltünk valamit, amit nem hittünk
volna, hogy megérünk. Minden már benn van, a pupillánkon
belül, a retinán, az agyban, a lelkünkben. És benn a
fényképezőgépekben, a webkamerákban, a számítógépekben.
De már múltként. Már megtörténtként. Már öreg az idő, hiszen:
2004. június 8-adika reggel 8 óra van.
Keszthelyi Sándor (Köszö)