Dátum: 1998. november 19., 23:30
Feladó:
Tárgy: Oracsbitu '98 (6/8.) - Oracsbitusok, mint arvizi biciklista...
Az 1998-as Oracsbitu igaz története (6/8. rész)
Július 8-a, szerda - az oracsbitusok, mint árvízi biciklisták!
Az este megkezdett tanakodás reggel tovább folytatódik: "Hogyan tovább?"
A meteurológia (Magyarországon :-) lassú javulást ígért (már három napja :-( ).
Nekünk vegülis Máramarossziget volt az utolsó fedett ill. a fedettség reményét
magában foglaló szálláshelyünk - a továbbiakban egészen Kolozsvárig magunknak
kellene megoldanunk a hevergést a természet lágy ölén sátorozva. A következőt
például fent a hegyekben. Vendéglátóink nyomatékosan a lelkünkre próbálnak
beszélni, maradjunk helyben, aludjunk még egy(-két) éjszakát. Nekünk úgy
tűnik, az éjszakai nagy esőzéssel átvonult a fő hidegfront, a levegő láthatóan
kitisztult, az átlátszóság sokkal jobb, ugyanakkor frissebb is lett az idő.
Úgy búcsúzunk, hogy akkor hát továbbállunk.
Elindultunk délkeletnek, végülis részben visszafelé, útbaejtendő egy híresnek
titulált sósvízű fürdőhelyet, Aknasuhatagot. Már a kifelé város határában
feltűnt, micsoda roppant vízmennyiség hullhatott le az éjszaka. A városba
érkező kis patakok széles sáros árként hömpölyögnek, a katasztrófa
kézzelfogható! Az Iza egyik "kis" mellékágának bal oldali gátja átszakadt,
pontosabban a víz lazán meghaladta a medret és a septében odakészített
homokzsákok szintjét, és a víz - másodpercenként párszáz liter - ömlött a
közeli kertek felé. Máshol is láttunk hasonló jeleneteket. Nagy riadalom nem
látszott, az emberek egykedvűen tocsogtak a vizes udvarokon. Felfelé a laposan
emelkedő út mellett százszámra ömlöttek a patakok, a földek víz alatt, az Iza
"faltól falig" elöntötte az árteret. Fejjebb haladva egy faluban az út
elágazott, és mi egy nagy dombságra másztunk fel. Itt is mindenhol folyt a
sáros víz, még a domb tetején is. Ilyen körülmények között reménytelennek tűnt
bárhol is alkalmas táborozási helyet találnunk.
Az említett meredek "dombmenet" végén, Aknasuhatagon a strand persze teljesen
üres - a hőmérséklet nemigen volt több 10 foknál! -, csak a parkolóőr
próbált lelejmolni bennünket az egyébként üres parkolóban. (Persze
eredménytelenül! :-) Európai nyelvet nemigen beszéltek, a szállodában a
recepció nem működött, az étteremben az ételekről nem lehetett megtudni, vajon
ehetők-e? Ha nincs Emese (román nyelvtudása), sose tudjuk meg a hely titkát.
Este 5 és 7 között lehet fürödni a zárt, melegített vízű medencében - a
locsipocsi 10 ezer lej (kb. 250 Ft). Érdekes lélektanilag, hogy a társaságból
mindössze hárman vállalkoztunk rá - igazából utólag a többiek sem értik, miért
nem. Eltekerünk sok-sok kilométert, és még annyi élmény se legyen, hogy
felmelegszünk? (Megjegyzendő, Máramarosszigeten meleg víz csupán szombatonként
szokott lenni, a csap egyébként csak dísz. A hideg víz pedig igazán jéghideg!
Más városokban sokkal jobb a helyzet, őszintén szólva eléggé elképedtem ezen.
Szóval többségünk lusta, fáradt és "nyavalygós" volt, szóval előtte nemigen
fürdött. És itt sem...)
A locsipocsi fantasztikus élmény volt. Nemcsak a tekerés közben felcsapott
lószartól való megszabadulás okán, hanem mert a rettenetesen sós vízben
Archimédesz valószínűleg nem nagyon ugrált volna. Ugyanis nemigen tudott volna
lendületet venni!... Akkora a felhajtóerő, hogy az ember játszi könnyedséggel
lebeg - mint az űrhajósok. Kiáztattuk "kezünk-lábunk, háta tájunk". Nemsokára
elkezdte a sósvíz csipni az ülés által kidörzsölt kényesebb testrészeimet is.
Ugyanakkor pedig kilazította az összes izmom, ami fennséges érzés volt.
Mindehhez belül fantasztikus tisztaság, teljesen európai viszonyok, mondhatom,
mehetnének tőlünk is tanulni oda némely helyről...
Fürdésünk alatt a többi majom kint ácsorogott, kóvályogott. Közben "mellesleg"
megeredt az eső, ahogy szokás, istenesen. Végképp bebizonyosodott: nincs más
választásunk, visszatérni Máramarosszigetre, következő éjszakán is élni
vendéglátóink nyomatékosan felajánlott további vendégszeretetével. Vártunk,
vártunk, hogy csak-csak csillapodik az eső, de mivel már lassan alkonyodóba
kezdett hajlani, nem várhattunk tovább. Eddig ügyes sunnyogással csak-csak
megúsztuk a komolyabb bőrigázást, most lehetetlen volt. Komoly "jeges"
szembeszél mellett gurultunk szembe az esővel közel 20 km-en keresztül! Mivel
nekem volt a leghitványabb esőkabátom, ha előtte a fürdéssel nem "fűtöm fel"
magamat, tuti biztos megkaptam volna valami nyavalyát. A merő vízben a fékem
szinte egyáltalán nem fogott, időnként eszembejutott, talán mégiscsak kellett
volna életbiztosítást kötnöm...
Azért valahogy mindenki túlélte. Vendéglátónk, Éva forró gyógyteákat főzött,
hálásak vagyunk nagyon az ápolásért és újabb elviselésünkért. A társaság
hangulata elérte a mélypontot, tekintettel a körülményekre szinte egyhangúlag
az oracsbitu bevégzése mellett döntöttek.